Utolsó, 92. svédországi napom szintén izgalmasra sikerült, kalandos hazatérésemről már nem is beszélve...

Május 20-án kedden, kiadós alvást és könnyed reggelit követően Björnnel bementünk Uppsala központjába. Volt még egy-két elintéznivalóm, posta, ajándékvásárlás, és miután mindezt letudtuk jártunk egy nagyot. Először lépten-nyomon plaza aula és utca zenekarokba botlottunk, köztük egy komplett gimis osztályba, akik valami ragtime szerű dolgot nyomtak, "élükön" egy rózsaszín hajú helyi Avril Lavigne-nyel. Aztán benéztünk egy bootleg lemezboltba, kicsit a pesti Wave-re emlékeztetett, bár meg kell hagyni, a Wave sokkal kúlabb, már ha szabad ilyet mondani. És végül jött a meglepetés, Uppsala konferencia és koncertközpontja, a futurisztikus szocreál képzavar, amit a helyiek csak reaktornak neveznek.

Igazi sci-fi hangulat, hosszú mozgólépcsők, erkélyek, üvegfalak... Á, nagyon bírom az ilyen épületeket, és engem az sem zavar, hogy ennek épp konstrukciós hibája is van...

Belestünk a központi nagy koncertterembe és megcsodáltuk a lábunk alatt fekvő várost.

Délután 2 körül estünk haza. Rendet raktam a szobámban, lezártam hatalmas csomagjaimat, és felkészültem a hazautazásra. Azonban maradt még egy kis időnk, így sétáltunk egyet a Bogiék lakótelepe melletti erdőben. Időközben rázendített az ég, és aztán úgy is maradt jó darabig.

Hála a csúcsforgalomnak, az utolsó pillanatban értünk ki a vasútállomásra. A szerelvény pikk-pakk befutott, elköszönni se nagyon maradt időnk...

A városi vonat annyira tömve volt este 6 óra tájban, hogy pótszéken utaztam a folyosón, kezemben, nyakamban, ölemben a poggyászaimmal. Jó, azért persze ne olyan vonatot képzeljetek el, mint amelyik a Budapest-Szeged vonalon jár...

A vasútállomáson vettem egy csokis muffint és egy kólát, majd elgurigáztam a reptéri buszok térfelére, és 7-kor megindultam a Stockholmtól mintegy 150 km-re fekvő Nyköping városába, a Skavsta repülőtérre.

És ott ért a hidegzuhany. Arra Bogi és más, gyakorta repülő ismerőseim is felkészítettek, hogy a Wizzair néha késik egy kicsit, de amikor a csomagok leadásánál a leányzó mosolyogva közölte, hogy valami probléma miatt törölték a járatomat, és este 10 helyett csak éjjel 1.20-kor tudok hazaindulni, egy cseppet elkenődtem. 9 felé letelepedtem egy asztalhoz az aulában, a büféknél, és nekiálltam olvasni és zenét hallgatni. Még jó, hogy állandóan 15-ször annyi zene van nálam, mint amennyi indokolt lenne. Közben eldumálgattam háborgó magyar utitársaimmal, és felváltva látogattam a klotyót vagy a teraszt, attól függően, hogy felmosószagra vagy friss levegőre vágytam. Időközben újabb hírek érkeztek a gépem felől. az éjjel 1.20-as indulást éjjel 2-re módosították. Éjfélkor elhagytam az aulát és becsekkoltam. Keményen átmotoztak, de végül kiderült, hogy csak az övem és a bakancsom fém részei miatt sír a terrorista kiszűrő kapu. Vagy lehet, hogy a katonai terepszínű pólóm és a borostás pofám volt gyanús a személyzetnek?

Helyet foglaltam a bárpultnál és nekiálltam fogyasztani. A késést ugyanis a Wizzair szendviccsel és teával hálálta meg. Nekem le is szaladt egy sonkás, meg aztán egy újabb csokis muffin, saját zsebre, earl grey teával. Világ életemben szerettem a bárpultnál ücsörögni, hát mit mondjak, ezúttal is igazi élmény volt! Szemközt három magyar "turista", akiket a rendkívüli helyzet kovácsolt igaz barátokká. Középen a szószóló, testes magyar legény, szoli barnította arcbőrrel (jó vastaggal) és hófehér ingben. Mindhárman viszkiztek és söröztek, mit számít a péz alapon. És olyan egymásra licitáló dumák röpködtek, hogy már én szégyelltem magam. Izmos paraszt megjegyzések a securitis és a pultos lányra, szaftos sztorik ivásról, kurvázásról és csúszópénzért műszakiztatott román mercikről... Az éjszaka császárai! Ja, és a legjobb, beszélgettek egy sort a magyar nyelv rejtelmeiről is, hát lehet, hogy érdemes lenne meghívni a triumvirátust egy nyelvészeti konferenciára a szegedi bölcsészkarra... Hű, basszus, annyira súlyosak voltak! És persze, hogy ők vannak kitömve lóvéval ebben a szerencsétlen kis országban. Szégyen. Aztán volt még egy tökrészeg papa, aki kiakadt és balhét csinált a késés miatt, jóég, mennyi baromságot összehordott... A végén már a svéd királyi családot okolta a járatunk törlése miatt... És persze keményen bunkó stílusban, és hát persze, hogy koccintott egyet a három kiskirállyal is... Nos, Magyarország ismét bemutatkozott, gratulálok honfitársaim! Csak így tovább! És mi meg mennyit filóztunk Ankával és Józsival, hogy miért tekintenek ránk néha furán, néha pedig kis fenntartással a svédek...

Időközben ismét újabb hírek érkeztek a gépem felől. Az éjjel 2 órási indulást 2.20-ra módosították. Negyed három körül jelent meg a személyzet és felsorakoztam a kapunál. Itt indult az igazi para hangulat, tisztára mint egy filmben, amikor evakuálnak egy várost, mert mondjuk atomtámadás volt, vagy pusztító járvány ütötte fel a fejét. Megnyílt a kapu, mi vaskorlátok által vezetve közelítettük gyalogosan a gépet. Szemerkélő eső, köd, benzinszag (a repülő nem kerozinnal megy? vagy a kerozin is benzinszagú??) és pislákoló jelzőfények mindenfelé. Beszálltunk, nekem ismét az ablaknál jutott hely, mellettem két magyar nőci (ráadásul egyikőjük ismeri Bogit...). Aztán hangos kalapálás, hogy csak úgy beleremegett a gép, plusz kétszer lement az áram... Kellemes, holtfáradtan egy éjjeli utazás előtt. Ja, és az volt még nagyon fura, hogy a gép utasain kívül már senki sem volt a reptéren, a forgalom aznapra már régen leállt. Az egyik sztyuárdesz félálomban elmondta, hogy a Wizzair egyik reggeli járata karambolozott egy madárral, így aznapra ki kellett állítani a csatasorból (a balesetet szenvedett gép utasainak sorsáról nem sett szó, de nem is firtatta senki...). A mi gépünk ugrott be helyette, átvállalva pár plusz utat, ezért ütött be a komoly késés. Aztán további pöcsölés, végül 2.20 helyett 2.45 után iramodtunk neki. Gyorsan és könnyedén felemelkedtünk, ezzel még nem is hibázott semmi, és az első egy óra egészen nyugis volt. Az ég nem sötétedett be igazán, végig Napfelkelte hangulat volt, jobbról pedig, amerre az én ablakom nézett, ott pompázott a Hold a horizont felett, és sejtelmesen megvilágította a felhőket.

A második óra már a szó szoros értelmében rázós volt. Komoly viharba keveredtünk, dőltünk, mozogtunk, és irtó nagyokat süllyedtünk... Magyarország felett kiteljesedett a vihar, nekünk pedig át kellett hatolnunk azokon a felhőkön... Kicsit betojtam, elég gáz volt. Azt hittem szétesik a gép. Aztán kikveredtünk és minden csodaszép lett. Gyönyörű ívben kanyarodtunk rá a futópályára és méltóságteljesen ráereszkedtünk.

Reggel 5 óra előtt kicsivel sikerült megérkeznünk Budapestre. Éjfél helyett. A reptéren szüleim vártak, aztán gyors reggeli, házi szenyából, egy jól vagyok telefonbeszélgetés Écivel és tűz haza. Reggel 8-ra ágyba is kerültem. A régi ágyamba, a régi szobámban.

És ezzel be is fejeződött svédországi kalandozásom. Nem tudok most mit írni, legyen elég annyi, hogy remek, sőt makulátlan volt! Nagyon örülök, hogy belevágtam! Nem is szaporítom tovább a szót, nem szentimentáliskodok itt ismét, csak annyit befejezésképpen, ami naponta átsuhant az agyamon odakinn: Hihetelen szerencsés vagyok!

Az Anaset-i búcsú után következett a bónusz, Közép-Svédországban. Egy fantasztikus hetet töltöttem el Uppsala-ban, unokanővéreméknél, Bogiéknál. Bár valóban rengeteg dolog történt, elképesztően sűrű volt a program és kiválóan éreztük magunkat, mégis megpróbálom nagyon tömören megírni, sok fotóval, az idő rövidsége miatt. Meg azért is, mert tök álmos vagyok. Nagyvonalakban annyit, hogy hihetetlen szívélyesen és lelkesen fogadtak, mindenben nagyon segítőkészek voltak, ráadásul külön szobát kaptam, külön fürdőszobával… És különleges kaják egyfolytában! Hmmm.

Május 14-én, szerdán reggel 6-kor ébredtünk Ankával a vonaton. Kötelező körök, kibírhatatlan sorban állás a klotyóknál, good morning coke for me, hot café for Anka, és ugyanaz a szenyó reggelire, mint pár órával korábban vacsorára. A vonat 7-re futott be Uppsala-ba. Leszálltam, Anka ment Stockholm-ba turistáskodni. Az állomáson Bogi barátja, Björn várt rám és elfuvarozott hozzájuk. Beesés, gyors lepakolás és rögtön makulátlan reggeli. Aznap már másodszor. Eldumálgattunk, majd Bogival becsusszantunk Uppsala központjába és ott töltöttük az egész délutánt. Minden fontos helyet és épületet megmutatott nekem, aztán elmentünk ebédelni, majd pedig benéztünk a helyi egyetemre. Boginak volt egy kis dolga, én addig elmentem sétálni. Megnéztem a botanikus kertet, meg tettem még pár kisebb kört. Az eső folyamatosan szemerkélt. És végig azon gondolkodtam, hogy mi a túró olyan furcsa. Aztán rájöttem, hogy időre van szükségem, hogy akklimatizálódjak, ugyanis kisebbfajta tömeg és kultúrsokkot kaptam. Nagy halom ember az utcákon, nyüzsgő fiatalok, forgalom, zaj, színek, szagok. Néhány óra különbséggel visszatértem vidékről, a senki északi földjéről, a való életbe. Egy egyetemi városba. Divatos, vagy divatosnak tűnő fejek mindenütt, a lányok pedig már-már tolakodóan illatosak. És feltűnőek. Hiába, ez már a város. Este remek vacsora, majd kidőlés.

Másnap Björn-nel Stockholm-ba mentünk, ahol délelőtt 10-re volt megbeszélve találkozónk Ankával. Hármasban vágtunk neki a fővárosnak. Hát, ha lehet, újabb adag sokk. Néhány óra leforgása alatt annyi inger ért és olyan intenzíven, mint a megelőző 3 hónapban soha. Először a Riddarholms templomot látogattuk meg (királyi, hercegi és mindenféle sírok, gyerekkoporsók és egyéb nyalánkságok), majd átbaggyogtunk a városházára (és belebotlottunk egy magyar házaspárba). Befizettünk egy vezetett túrára, ami marha jó volt, sok érdekeset megtudtunk az épületről, de természetesen az egész túra a Nobel-díjra volt kihegyezve, merthogy itt szokják átadni. Ezek után nagyobb kör, megmerítkezés az elit negyedben, majd Vasa múzeum. Egy 1600-as években elsüllyedt hadihajó áll benne, teljes életnagyságban, amint az 1950-es években halásztak ki a tengerből. Órákig bolyongtunk benne, videokat néztünk, tárgyakat csodáltunk és csak ámultunk. Meglehetősen tekintélyt parancsoló egy hajó volt ez a Vasa. Aztán vissza a központba, Anka elment vásárolni, mi meg kajálni egy japán étterembe. Este fél 7-re ígértük Ankának, hogy ott leszünk a hostele előtt és segítünk kicipekedni, de elvétettük. Végül csak rátaláltunk egymásra, pont a legjobbkor, a legnehezebb koffer kerekét ugyanis kisebb baleset érte. Időben megérkeztünk a buszállomásra és feltettük Ankát a reptéri buszra. Gyors búcsúzkodás, és tűz be a mélyébe. Björn-nel meglátogattuk az óvárost. Parlament, szűk kis utcák, pub pub hátán, lehetetlen hangulat. kb. ekkor kezdtem helyrerázódni és felvenni a ritmust. Lehiggadtam és ha eszembe jutott Anaset, úgy éreztem, mintha már hónapokkal ezelőtt elhagytam volna. Különös. Hazafelé még belebotlottunk egy szabadtéri, erőteljesen mainstream partiba, amit szépen ott is hagytunk és hazatértünk. Ránk is fért, én speciel napok óta semmit sem aludtam.

A pénteket kicsit pihenősebbre fogtuk, de azért tartogattak Bogiék nekem pár meglepetést: szeméttelep, gazdag kínálatú édességbolt, a kísérleti síntaxi pálya és Gamla Uppsala, avagy az öreg városrész. Pöpec.

Szombaton semmi alvást követően hajnalban keltünk és rögtön kocogással indítottunk. De hiába: elnéztük a buszmenetrendet. Vissza a lakásba, tervmódosítás, majd be a kocsiba. Elkirándultunk Vaxholm-ba, ott pedig hajóra szálltunk. Hát ez sem volt egyszerű, a hajótársaságszimpátiasztrájkja miatt, de végül minden nagyon-nagyon jóra fordult. Kihajóztunk a tengerre! Bő másfél óra és elértük Sandön szigetét, ahol mindössze 110-en laknak… Kóstolás a pékségben, séta és ezer fotó. Nagyon fullos hely volt. Délután 4 körül értünk vissza Vaxholm-ba, ahol még bohóckodtunk egy sort, majd átautóztunk Norrtalje-be. Kedves kisváros, Bogiék nagyon szeretik. Tettünk benne néhány kört és a belvárosban ámuldozás közben megcsodáltuk a köpködő béka szökőkutat. Az utolsó állomás Faringe volt aznapra, ahol működő kisvasút üzemel! Állomással, sínekkel és temérdek mozdonnyal, kocsival. Björn-nel teljesen beindultunk, és mintegy másfél órán át ugrándoztunk a szerlvények között, sétáltunk egy már bezárt és félig felszedett szakaszon, és közben Björn mindent elmondott a látottakról, ő ugyanis ebben igazi specialista.

A vasárnap mostmár valóban pihenő nap volt. Délig alvással, sok lustálkodással, finomságokkal, csokival és zenével. Egy halom lemezt áthallgattunk, könyveket bújtunk és rippeltünk, mint az őrült. Estére pedig igazi helyi speciális finomságot készített Bogi: pyttipanna-t, amit egy súlyosan jó filmmel vezettünk le. Relax.

A hétfő újra turista nap volt. Dél felé estem be Stockholmba, ahol egy kiadós városnéző sétával indítottam. Aztán újra ellátogattam a városházához, múlt csütörtökön ugyanis a nagy tömeg és az idő rövidsége miatt kihagytuk a tornyot. Ezúttal alig volt valaki, így a befizetést követően korlátlan ideig maradhattam odabenn-odafenn. Nagyon frankó volt megnézni a belvárost így majdnem madártávlatból. Aztán a tengerparton kószáltam, megnéztem a kikötőt, majd ismét benéztem az óvárosba. Nagy örömömre megtaláltam a Comics Heaven nevű üzletet, ahol olyan klasszikus Batman és Pókember füzetekbe botlottam, hogy nem győztem ámulni. Végül vettem egy történetet angol nyelven a Secret Invasion-ból. 4 körül találka Björn-nel, kicsi gyros egy bevásárlóközpont akárhanyadik, ablaktalan, levegőtlen emeletén, majd hatalmas könyvesbolt túra. Björn az egyik legnagyobba kalauzolt el, ahol teljesen leesett az állam, amikor megláttam a rockzenei részleget. Könyvek a Sonic Youth-ról, CBGB-ről, a No Wave-ről… ááá… elképesztő, hatalmas, képekkel teli, nyomdaszagú, friss kiadványok! Este vissza Uppsala-ba, és kiadós, svédasztalos vacsora egy frankó kínai vendéglőben. Kétféle levest követően, ötször vagy hatszor fordultam a tányérommal? Passz, de az tuti, hogy alig bírtunk elmászni a buszmegállóig. Off. Kidőlés, pihegés, fotónézés. Semmi extra.

Semmi extra?

Az A-Net szülinapi buliját követően kérlelhetetlenül elérkezett a Leonardo program utolsó két napja. És nemcsak hogy elérkezett, de el is rohant.

A hétfőt pakolással nyitottam, kora reggel. Először visszacipeltem a suliba a pénteki és szombati megmozdulásokon használt Pearl dobszett kölcsönvett darabjait. Laza 6 forduló. Aztán amíg a gyerekek nagyban kézműveskedtek és kézügyeskedtek a teremben, én összeraktam és starthelyzetbe állítottam a dobot. A következő adag a my special dumkit volt, ugyanis azt is vissza kellett szállítanom a helyére. Mondjuk kíméletesebb voltam vele, mint ismeretlen elődöm. Nem az atombunkerbe hánytam be, hanem kerestem neki egy nyugis, könnyen hozzáférhető sarkot, és oda pakoltam be a részeit. Remélem egyszer még örül neki valaki, és legalább olyan nagy hasznát veszi, mint én.

Az utolsó teljes Anaset-i héten gyakorlatilag számbavehetetlenül sok dolog történt, de megkísérlem összegereblyézni. Röviden, tömören, velősen, bőséges teret hagyva a fotóknak, hagy beszéljenek azok helyettem.

Azt most felejtsük is el rögtön, hogy mennyi formaság maradt a végére, kérdőívek és egyéb dokumentumok kitöltése, ami a Leonardo program lezárásával és az Europass igazolványokkal kapcsolatos (mindezek önmagukban lenulláztak vagy két napot…), illetve arról sem feledkezhettem meg, hogy hivatalosan még mindig tanulok, és nyakamon az otthoni vizsgaidőszak és a hőn szeretett netes vizsgárajelentkezés…

Május 6-án kedden megtartottuk az utolsó svéd órát. Malin extra fikával készült, ami ezúttal egy különösen ízletes süti formájában érkezett, és egy nagyon kellemes beszélgetéssel zártuk le az együtt töltött időt. Este biciklizni mentünk Józsival és leereszkedtünk a tengerhez. Pazar volt. Fenyőfás, hűvös, szeles tengerpart, és sehol senki, csak kövek és a végtelen víztömeg morajlása.

Április 30-án, szerdán tavaszköszöntő ünnep volt Anaset-ben. Pontosabban nemcsak itt, hanem mindenhol a környéken, még Umea-ban is hasonló murira invitáló flyer-t nyomott a kezembe egy lány, csak az ő összejövetelük az egyetem környékén volt, a mienk meg a víztoronynál. De ne szaladjunk ennyire előre!

A helyi szokás szerint ezen a napon ünneplik a hó eltűnését és a jó idő, valamint a hosszú nappalok beköszöntét. Bár azt hiszem részben praktikus okok miatt esett a választás április utolsó napjára, másnap ugyanis nem kell dolgozni, és nyugodtan lehet szeszelni.

Aznap estig még dolgozgattam, persze csak módjával, mégsem szabad egy ünnepet végighajtani. Aztán este 7-re kisétáltunk Józsival a templomhoz. Irtó jó idő volt, egyszálpulcsis, csíptem is nagyon! A templommal átellenben van egy ház, valami irodaszerűség működik benne, előtte óriási placc, parkoló, bár sosem állnak ott kocsik. Amikor odaértünk, már zúzott a helyi kórus. Hatalmas pofák voltak, és nagyon szimpatikus volt az a nyitottság és bátorság, ahogy sorra vezették elő, időnként hamiskás darabjaikat. Valóban nem gúnyolódni akarok, csak azt próbálom leírni, hogy a jókedv és a lelkesedés simán legyőzi ezeket az apró akadályokat, és mindenki nyomja teli torokból. A szünetben az egyik ismerősünk, az A-Net Youth Forum egyik alapítója, Matilda tartott beszédet, svédül. Annyit azért értettem belőle, hogy voluntar és ungdom. Ezek azt jelentik, hogy önkéntes és fiatal. Rövidesen befutott Coralie is, majd összeakadtunk Charlotte-tal és régi iskolatársával, Tina-val.

Charlotte természetesen állandó partnerét, kedves barátunkat, Smilla kutyát is magával hozta. Az ünnepség végén pofás kis csomagokat kaptunk egy bácsitól, benne sok-sok cukorka, és egyik kedvenc svéd csokim, a Kex. Tisztára, mint mikuláskor.

A tavaszköszöntőnek része a tűzgyújtás is. Ez egy, ám annál tekintélyesebb tüzet takar, amit a víztoronynál gyújott meg a helyi tűzoltó különítmény. Útközben felszedtük Ankát, majd Charlotte és Tina sztorizgattak a régi időkről, megnéztük "a teret", ahol diákkorukban rendszeresen üldögéltek, és naponta kb. 10-szer mentek át a shell kútra jégkrémet venni, csak azért, hogy láthassák a tulaj szépszál fiát. A játszótér nekem nagyon megtetszett, főleg, hogy eddig ki sem látszott a hóból, aminek örömére rögtön kipróbáltam a gumiabroncs hintát. Remek! Ha erre jártok, ki ne hagyjátok!

Tűznéző előtt még beugrottunk Charlotte-hoz, beszélgetni, üldögélni, csipszet rágni, majd előkerült egy tekintélyes palack vörösbor is, méretes, talpas poharak társaságában. Beindult a parti, mondjuk én bor helyett csak tiszta vízzel alapoztam. Ez viszont egy nagyon nagy pohár és finom hideg csapvíz volt.

Aztán irány a víztorony. Egy csomó vidám ember, kezükben kisbabák vagy sörösdobozok, arcukon vigyor. És a lenyűgöző tűz:

Hatalmas volt és elképesztő forróságot árasztott. Én többször körbe is jártam, és elcsevegtem a fejekkel. Egy csomó egykori lakos visszatért az ünnep miatt, főleg szülő és rokonlátogatóba, így jópár új ismeretséget is kötöttem, de természetesen megjelent Hans barátunk is, a bolt leglelkesebb, örökké vidám alkalmazottja, picsa részegen.

11 felé elkezdtek szétszéledni az emberek, mi visszatértünk Charlotte-hoz, ezúttal már Matilda is velünk tartott. Nyomtunk egy késő esti fikát, ropogós, kekszszerű kenyérrel és különleges sajtokkal. A remek hangulat ellenére mégis elkezdett megsüllyedni a társaság, a borozókat elnyomta a bor, engem meg a víz. A hazaséta baromi fura volt: petárdák és tüzijáték hangja-füstje mindenfelé, ilyen karneváli hangulattal most találkoztunk itt először.

Másnap korán keltem, ugyanis meghívást kaptam Umea-ba, a május elsejei felvonulásra, Potin barátomtól. Dél felé értem be, és rögtön az események közepébe csöppentem. A busz alig tudott behajtani a pályaudvarra, mert épp felvonulók zárták le az utat. Kiabáltak, sípoltak, doboltak.

Lesétáltam a Hamnmagasinet-hez, ahol összefutottam Potin-nal és egy csapat lelkes, anarchista fiatallal, vagy már nem annyira fiatallal. Ez a negyedik évük, hogy felvonulnak, mindig a sor végén kapnak helyet, ők a black blokk. A kemény mag fekete és arany színű ruhákba, sapkákba bújt, illetve hasonló színű kendőt kötöttek a nyakukba vagy a karjukra is. Úgy nagyjából 15 és 50 év között volt a csapat, többen kisgyerekkel, babakocsival. Kezükben fekete zászlók, megafon, sétálómagnó. Néha kiabáltak is ezt-azt, nem mindig értettem, de a lényege az volt, hogy természetesen anarchiát.

Potin meghívására csatlakoztam a barátságos felvonulókhoz és tettem velük egy nagy kört a belvárosban. A helyieket abszolút nem izgatta a dolog, senki nem ütközött meg a sok elrettentő külsejű huligán-formán és a válogatott jelszavakon. Umea ultratoleráns város, talán a legliberálisabb egész Svédországban, minden alternatív mozgalomnak és életstílusnak teret biztosítanak, védik a környezetet és az állatokat, multikulturalizmust és kozmopolitizmust hirdetnek, és éltetik a homoszexuálisokat. Szóval, néha nem is értettem, valójában minek is demonstrálnak ezek a fiatalok, pont ezen a helyen, ahol minden annyira oké, hogy okébb már nem is lehetne.

A felvonulás a főtéren ért véget, ahol azonnal a színpadra rontott néhány anarchista lány és előadtak egy feminista himnuszt. Aztán beszéltek még páran, hogy legyen béke, meg szabadság, végül egy 40-es éveiben járó nőci vezetésével az egész tér teli torokból elkántálta az internacionálét. Svédül. Érdekes pillanat volt, meg kell hagyni. Ha én csak fele ennyit csinálnék, otthon Kecskeméten a főtéren, elvinnének a rendőrök. A felvonulás ideje alatt egy csomó lánnyal-fiúval beszélgettem és próbáltam megérteni, hogy miért is küzdenek, ennyire lelkesen, és azon filóztam, hogy vajon melyikük fogja mondjuk még 5 év múlva is így gondolni, és kik lesznek azok, akiket egyszerűen bedarál a gépezet. Oké, voltak ott olyanok, akik kollektívában élnek, bár az sem működik épp zökkenőmentesen, és az az igazi közös, minden mindenkié szellem ott sincs már meg. Milyen kollektíva az, ahol a hűtőben mindenkinek külön polca van, és hát ne nagyon egyél már bele a kenyerembe légyszíves. Arról nem is beszélve, hogy pár nappal később bementem jégkrémet venni az egyik Anaset-i benzinkút shopjába, és a pult mögött ott állt az az anarchista csaj, akivel két nappal előtte közösen vonultam. Vasalt, kék egyenruha, elfésült haj, és habár őt nagyon érdekli a történelem, a politika, és a legkülönfélébb baloldali eszmék, fogalma sincs, hogy hol van Magyarország, sőt még a nevét sem hallotta életében. Ráadásul egy olyan üzletlánc alkalmazottja, ami a kőolajból gazdagodott meg. Vagy lehet, hogy csak belülről kívánja bomlasztani a rendszert? Hagyjuk.

Vissza Umea-ba. Délután 3 körül átmentünk a Verket autonóm kultúrcentrumba, ahol nem sokkal később rázendített egy csajbanda, a Syster Elak. Az énekeslánynak nagyon frankó hangja volt, és meg kell hagyni, nagyon vagányan néztek ki, a szaxis lányok pláne, sőt a szöszi dobos is, de ettől függetlenül nem hunyhatok szemet afelett, hogy egyáltalán nem tudott dobolni.

Valahogy mégis remek hangulata volt az egésznek. Sanzonos, balladisztikus dolgokban utaztak, és akkora vastapsot kaptak, hogy kész. Fullon volt a kis koncertterem. Átszerelés után egy gitáros pofa érkezett a színpadra, Austin Lucas, amerikából. Őt viszont kb. csak 10en hallgattuk meg, egy idő után be is csukatta a terem ajtaját, kihúzta a gitárját és kikapcsoltatta a hangosítást. Félkörben ültünk, ő egész közel jött hozzánk és az arcunkba énekelte protest songjait. Valahogy mégsem stimmelt egészen a dolog, egy csomó hasonló pofát csípek, de ennek a csókának a vonala, valahogy mégsem feküdt nekem. Olyan furán hajlította a dallamokat, vagy a franc tudja. Aztán elbóklászgattam a helyen, dumáltam pár arccal és Potinnal, megnéztem a second hand shop-ot, vásároltam fanzine-eket. Vettem egy példányt egy legendás svéd anarchista lapból is, amely már túl van a 100. évfolyamán.

Este 6 felé elhagytuk a Verket-et és szemerkélő esőben átsétáltunk a folyó túlpartjára. A csak gyalogos és biciklis forgalom előtt nyitott régi fahíd egy kertvárosi részbe vezetett, és láss csodát, ebben a rendezett, csendes, üdülőövezetet idéző miliőben ott figyelt a punk klub. A Charlies.

Az épületben egy bolt működik, a neve Charlies Kiosk. Az egész a Refused-os David Sandström anyukájának a tulajdona, ő adta ingyen használatra a ház alatti pincét, a helyi srácoknak. Odalenn működik jópár próbaterem, illetve ott van a "main hall", a koncertklub is. Eléggé le van robbanva, és rendesen be is van penészedve az egész. Van egy bárpult, de nem dolgozik benne senki, csak azért mászik be oda valaki, hogy időnként újraindítsa az egyetlen cd-t a lestrapált hifiben. A sört a boltból hozzák a punkok, nejlonszatyorban. Viszont bagózni nem lehet odalenn, ezt mindenki tudomásul veszi, és fegyelmezetten kimegy. A színpad tulajdonképpen az egyik sarok. 3 banda volt aznap estére meghirdetve, potom 20/40 koronáért, diák vagy felnőtt, attól függ. A becuccolásnál volt egy vicces jelenet. A cseh és amerikai tagokat is felvonultató vendégzenekar, a Guided Cradle egyik tagja megkérdezte a szervezőt, Potin barátomat, hogy: Na és hogy szól ezen a helyen a cucc. Mire Potin vidám mosollyal és természetese őszinteséggel csak annyit felelt: meglehetősen szarul.

Odalenn összeakadtam egy csapat olasz erasmusos egyetemistával, akiknek beajánlottam a koncertet, hát utána elég érdekesen méregettek, de nem volt probléma, tök jó arcok voltak, elmentem velük boltba, és végül is jól érezték magukat, bár életükben nem hallottak még ilyen zenebonát. Az Amöba nevű banda kezdett, akik kb. 15 percet játszottak. Ebbe belefért a teljes 20 számos repertoárjuk, kíméletlenül gyors, süvöltő, old school hc-t nyomtak. A közönség az első pillanatban megőrült, rámentek a zenekarra, és lényegében nem is táncoltak, hanem csak alkalmazkodva a tempóhoz, "remegtek". Ment a mutogatás, az úsztatás, a mikrofonba kiabálás, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És remek hangulat lett pillanatok alatt, mindenki fülig érő szájjal örült a közös ügynek.

Borzasztó hosszú átszerelés következett, addig én átnéztem a shop-ot, ami tele volt kiváló lemezekkel, a street punktól kezdve a Fugazi-n és a Joy Division-ön át, Johnny Cash-ig. És ami külön tetszett, hogy a srácok lelkesen vásároltak is. Aztán szétnéztem odakinn, ahol az egyik ismerősöm Sofia és egy haverja zenélt. Valami folk dolgot nyomtak, tök ügyesen. Az emberek meg álltak-ültek körben, söröztek, cigiztek, nevettek, szóval nagyon barátságos volt minden. Aztán vissza le a pincébe, és kezdett a második zenekar, Potin bandája, az Auktion.

Kb. 20 percet zúztak ők is, hasonló intenzitással, bár sokkal változatosabban, mint az Amöba. Valóban sűrű és profi koncert volt. Az idő azonban annyira előrehaladt, hogy az Auktion koncertje után el kellett hagynom a Charlies-t. Elbúcsúztam Potin-tól és Sofia-tól, és visszasétáltam a központba, a buszpályaudvarra, ahol elcsíptem az utolsó buszomat. Különösebben nem bánom, hogy kihagytam a Guided Cradle-t, nekem nem annyira szívem csücske az ő vonaluk. Közben elfilózgattam az egész délutánon és estén. Alapvetően nagyon pöpec volt minden. Remek hangulat, kiváló arcok, és hát mégiscsak láttam az élő, működő, legendás Umea hc-t, pontosabban az utóéletét. Persze tanulság és észrevétel is van rendesen, de ebbe most nem megyek bele, akit érdekel, majd elmondom személyesen. Jó volt látni ezt a csapat irtó lelkes fiatalt, azt hogy elképesztően hajtja őket valami, és tudnak működni, szervezni, előrelépni, arról már nem is beszélve, hogy az állam még pénzt is ad az ilyen jellegű klubok fenntartására. Szóval, más a helyzet, biztos a háttér, nincs előítélet, megbélyegzés. Megy minden.

A hétvégét munkával, biciklizéssel, sétálással és sok-sok dobolással töltöttem. Felállítottam a dobcuccomat és le sem bontottam vasárnap estig. Szombaton például annyira belelendültem, hogy közel 3 órán át nyomtam, és abba sem hagytam volna, ha nem jön be Anka fél 10 felé, hogy 9-re beszéltünk meg találkozót, hogy elinduljunk sétálni.

A hó eltűnt, a folyó árad, a híd alatt már le is van zárva az út, mert kicsit kiöntött, az idő remek, volt amikor egész nap rövidgatyában toltam. Berendeztem a teraszunkat is, többnyire már kinn kajálok. A nappalok hihetetlen hosszúak, este 10kor még teljesen világos van, sőt igazán már be sem sötétedik. Egy sávban egész éjjel kék az ég, a csillagokat nem lehet látni, éjjel 2 körül pedig már olyan komolyan hajnalodik, hogy simán lehet látni odakinn. Fura, szürkületszerűség van egész éjjel, ráadásul az ablakom kelet felé néz, így folyton látom azt a sávot, ami mindig nappali kékben pompázik. Nagyon érdekes élmény, a kiutazásom előtt erre egyáltalán nem is számítottam.

Az alábbi fotót az ablakomból készítettem, valamelyik nap, éjjel egy óra körül. Igazán nem jön át az élmény, de talán érzékeltek ebből a fura szürke éjszakából valamit:

Szóval még ennyi idő után is vannak itt meglepetések, arról már nem is beszélve, hogy új húsárut és csipszet fedeztem fel a boltban. El tudnám még viselni egy darabig, de sajnos nyakamon a Leonardo programom vége.

Következik az utolsó hetem Anaset-ben.

Alakul az időjárás! Bár én mindig azt mondom Józsinak, amikor morog a hideg és a jég miatt, hogy: "Ezért jöttünk." Valóban ezért jöttünk, hogy átéljük a hosszú telet, lássuk a rengeteg havat, csúszkálva-brékelve közlekedjünk, és részesei legyünk egy idegen kultúrának és átéljük, megértsük, mit jelent itt fenn északon élni, egy olyan klímában, ami még mindig nagyon távol van a mienktől, globális felmelegedés ide vagy oda.

Ettől függetlenül mostmár tényleg jól esik a tavasz, bár 10-15 foknál még mindig nincs melegebb. Ami viszont elképesztő: az ég! Egy: korábban mindenki azzal fárasztott otthon, hogy milyen zárkózottak, mogorvák, depressziósok itt Svédországban az emberek. Én egy meglehetősen zord részében élek ennek az országnak, és mindenki tök nyitott, jókedvű és optimista. Közvetlen és barátságos mindenki - mindenkivel. Kettő: miért jövök ide, szeretem a hideget? Igen, jobban szeretem a hideget, mint a dög meleget, de abszolút hozzá lehet szokni. Fel kell öltözni meleg ruhába, nem sopánkodni. Három: szeretem a sötétséget? Merthogy itt folyton sötét van... Nemhogy nincs sötét, de mostanában többet van világos, mint otthon bármikor. Ugyanis egy nagyon érdekes szakaszába értünk az évnek. Február elején már délután 3 körül lemegy a nap, de mostanában csak este 10-kor... De valahogy akkor sem megy le teljesen, nagyon furán néz ki az ég, sosem láttam még ilyet. Egyszerűen nem bír besötétedni. Én csak azt szoktam mondani, hogy "elromlott az ég". Szóval este 9-kor még totál világos van, aztán nagyjából 10-re sötétkék lesz az ég, majd 11-kor már teljesen fekete keleti irányban, nyugat felé viszont még ekkor is kék az ég alja. Ámulat! Fél 12-re lesz teljesen sötét az ég, minden irányban. Éjjel 2 körül pedig elkezd derengeni kelet felől. Fél háromkor már teljesen világos az ég alja, 3-kor simán félhomály van az utcán, 5-kor pedig már tűz a Nap! A madarak csak egy pár órára fogják be a csőrüket, de mivel itt remek a házak szigetelése, nem zavarnak. Szóval nagy élmény, és ez csak fokozódik a következő hetekben! Aztán júniusban eljön az az idő, amikor egyáltalán nem megy le a Nap! Több héten keresztül éjjel-nappal világos van Anaset-ben! Ezt viszont sajna nem fogom látni, mert rövidesen véget ér a Leonardo program és haza kell térnem. De eldöntöttem: egyszer még visszatérek és megnézem az éjféli Napot!

A hosszú napok és az enyhe idő folyamatosan kifelé csábítanak. Állandóan biciklizem, fotózgatok, meg-meg állok, le-le ülök. Egyre többen mozognak az utcán, megy a pöri kántriszájdon.

Szerdán vendégségben voltam David Sandström-nél, a Refused zenekar egykori dobosánál. A kontaktot egyik "főnökömnek", Michael-nek köszönhetem, akinek a jóvoltából már hetek óta kapcsolatban vagyok David-del, e-mail-ben és telefonon. Pár hete megnéztem koncerten az új bandájával Umea-ban, de erről írtam már korábban. David akkor mondta, hogy látogassam meg egy nap, hisz itt lakik a szomszédos faluban. Szóval szerdán nagyban nyomtuk a svéd nyelvórát a youth club-ban, amikor egyszer csak betoppant David, mivel úgy egyeztünk meg, hogy átjön értem kocsival. Megmutattam neki a youth club-ot, ő meg tök rácsodálkozott, hogy milyen fasza kis hely működik ezen a parányi településen. Aztán beverődtünk a verdájába, és áttűtünk hozzá. Az ő lakóhelye 10 percre van tőlünk, és olyan kicsi, hogy mindössze 30 házból áll, és kb. 80-an lakják. Még bolt sincsen, ezért ide jár Anaset-be vásárolni. Persze a lakók között akad még rajta kívül más fura figura is: a szomszédja például két éve tengeralattjárót épített!

David a '90-es években a legandás umea-i hc bandában, a Refused-ban dobolt. Persze játszott még csomó más bandában is, egész fiatalon metál vonalon, majd hc dolgokkal folytatta. Két éve költözött jelenlegi házába, ahol egyedül él. Ma gitáros-énekes-dalszerző főállásban. A háza elképesztő: mindenütt hangszerek, lemezek és könyvek. Az ajtót ettől függetlenül nem zárja, mert felesleges. Jót dumáltunk, meghallgattunk egy csomó lemezt, ismét kaptam ajándékba pár cd-t és egy Refused dvd-t. Az azért jó érzés volt, hogy nagy százalékban egyezik a lemezgyűjteményünk, és mind a dobolásról, mind a hangszeres játékról, mind a zenélésről, mind a zeneiparról és lényegében ánblokk az életről totál azonos véleményen vagyunk. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül a szemléletemmel (jó, mondjuk ezt eddig is tudtam, de akkor is), és hogy egy csapat vagyunk, egy célért harcolunk. David egy elképesztően szerény faszi, és tök szimpatikus volt, hogy habár én tele voltam kérdésekkel és ő szívesen sztorizott, őszintén érdeklődött rólam, és legalább annyi kérdéssel bombázott engem, mint én őt. Nagyon közvetlen, családias légkört termtett, megmutatta az egész házat, az épülő hangstúdiót, a telket. Az anyukája egyébként még ma is nagy punk-gardírozó, próbatermet és koncerthelységet bitosít a srácoknak Umea-ban, és naprakészen vágja, hogy épp milyen új punk banda alakult a városban és ki, mikor jelentetett meg új kislemezt. Sőt a család lemezkiadót is üzemeltet, ott jelent meg újrakiadásban egy rakás Umea hc cucc, de David szólólemezeit is ők adják ki. A délután nagyon vidáman telt, tea, süti, és gyorsan elszaladt. Hat körül megvacsoráztunk, David-féle zöldséglevest ettünk, ő ugyanis a mai napig vegetáriánus. Aztán visszahozott anaset-be, ő meg zúzott be Umea-ba. Ismét ajánlott egy jó koncertet, illetve megbeszéltük, hogy összefutunk még mielőtt lelépek.

Este a youth club-ban itt volt két metál jófej nőci, ifjúsági szakértők, Umea-ból, még pörögtem velük egyet, illetve meséltem, mi történt, mert levették a fejemre pillantva, hogy valami nagy dologban volt aznap részem. Hát igen, ez óriási dolog volt, mindig öröm találkozni egy zenésszel, egy számomra fontos zenésszel, de ez a találkozó különösen érdekes és nagyszerű volt. A két nő egyébként totál képbe van zeneileg, Umea vonalon is, egyikőjüknek a Tool a kedvence. No komment.

Csütörtök este Robertsfors-ba voltunk hivatalosak, vacsorára Roger-ékhoz, mind az öten, az önkéntesek. Délután fél öt felé érkeztünk, beszélgetéssel, kertszemlével és kólázással indítottunk, majd jött a kaja... Hű, tészta és seafood! Életemben másodszorra ettem rákot, de azt kell mondjam, nagyon ízlik! A hatalmas adagok mellé görög saláta, valamint igazi zsömle és vaj dukált. Nagyon pöpec volt, meg egyébként is szeretünk Roger-rel és a barátnőjével pörögni, remek pofák! Vacsora után sétálni mentünk a közeli golf klubhoz, ahol megnéztük Roger készülőfélben lévó éttermét, amit ha minden igaz május 12-én ki is nyit majd. Hát azt hiszem, erről is lemaradok... Aztán vissza a kéróba, és durva adag desszert az arcunkba... Aztán kicsit szomorú búcsúzkodás, mert nagyon úgy néz ki, hogy Anka és én már nem nagyon tudunk összefutni velük... Most jutott eszembe először, hogy kezd abba a periódusba érni a kinti életem, amikor el kell kezdeni búcsúzkodni... Utolsó alkalmak, vacsorák, beszélgetések. Persze ezek a kapcsolatok csak épülésemre szolgálnak, mégis elmerengtem egy kicsit visszafelé úton, a buszon. Aztán otthon fél 9 felé Józsival biciklire pattantunk, és tekertünk egy nagyot, a késő esti világosban. Kellett.

Péntek este megérkezett Élodie párja Franciaországból, Olivier. Rövid barátkozás, jó benyomások elsőre, ami a hétvége folyamán tovább nyomódott még jobb irányba. Szombat reggel Ankával benéztünk Umea-ba, ahol second hand boltokat látogattunk meg. Nagy részük azonban sokkal inkább árult könyvet, bútort, vagy bicikliket, semmint ruhát. Az egyikben volt ruha, de majdnem csak női, így amíg Anka begyűjtött párat, addig én elnézelődtem a könyvosztályon.

Aztán jobb híján bevásároltunk, plázáztunk és sétáltunk. Télen is tetszett Umea, de most mintha kicserélték volna. A folyó már hömpölyög, millió ember az utcán, mindenki a tereken üldögél, napozik, standok, árusok, zene... és biciklik, ameddig csak a szem ellát. Ha egyszer Svédországba támad kedvem költözni, először Umea felé fogom venni az irányt. Az arányai, a méretei, a hangulata, mind nekem van kitalálva.

Délután átmentem Eva-ékhoz, mert ígért nekem egy jobb kerát. Rögtön beinvitáltak, otthon volt az egész család, a párja Jörgen, és a három kiscsákó: Albin, Emil és Pontus. Kicsit szabadkoztak, hogy Albin épp bekakilt, oké, kicsit szarszag volt, dehát ilyen a kisgyermekesek otthona és szombat délutáni idillje. Aztán csaptunk egy közepes méretű fika-t, pazar sütivel, majd kölcsönkaptam Eva mountain bike-ját, határozatlan időre. Ennek annyira megörültem, hogy órákon át bicajoztam Anaset-ben és környékén. Csináltam egy halom fotót, majd kimentem a kedvenc hidamhoz, és ott elmeditálgattam.

Vasárnap pihentem, főztem, mostam, mosogattam, bicajoztam, este meg 2 és fél órát doboltam. Át akartam nézni egy számot a Nirvana In Utero lemezéről, de annyira belelkesültem, hogy végigdoboltam az egész albumot. Aztán sorra szivárogtak befelé a többiek, és csaptunk egy biliárd partit Élodie-val és Olivier-vel, illetve dumáltunk egy hatalmasat. Ők ma reggel indultak meg egy egy hetes nagy északi túrára, és ha minden jól megy, felmennek egészen Narvik-ig! Anka szintén meglépett, egy közeli kis szigetre, ezért én is csináltam magamnak egy görbe napot.

Biciklitúrára indultam, ráadásul viszonylag komolyra, legalábbis én már hosszú ideje nem mentem ekkora távot, ilyen terepen.

Anaset központjából indultam Flarken irányába. Ez normál út volt, bár nem főút, azon nem szabad bicajozni. 5 km után jutottam el ahhoz az elágazáshoz, ahol le kellett frodulnom, hát kb. nem hittem el. Földút. Emelkedők-leejtők és sár... Mindegy, nekivágtam. Ha eddig azt gondoltam, hogy Anaset már erőteljesen vidék, hát most megkaptam kőkeményen. Friss trágyaszag, traktorzajjal. Gumboda-ig kellett eltekernem, ez kb. 8-10 km, ezen a kritikus földútszakaszon. Persze azért nagyon szép volt, az erdő, a patakok, folyton kis hidakon haladtam át, illetve Gumboda-ig több faluszerűséget is érintettem (Martenfaboda, Torsfaboda). A földút ugyanúgy ki van táblázva, sebesség korlátozás, figyelmeztető táblák, és falunév táblák! Itt ha már van 3 ház, az egy falu, komolyan.

Gumboda után ismét aszfalt következett, és még további 10 km Robertsfors-ig.

Ez a szakasz a rengeteg emelkedő miatt elég kemény volt, de az emelkedőnek megvan az az előnyös tulajdonsága, hogy a túloldalán leejtő van.

A hányattatások ellenére két óra alatt legyűrtem a távot. Robertsfors-ban már nagyon otthonosan mozgok, így percek alatt elértem a város másik végében lévő gépészeti és vasúti múzeumhoz. Ez volt ugyanis a cél, Eva ledumálta nekem, hogy meglátogathatom. Ezt már csak én találtam ki, hogy bicajjal megyek át, kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni. És meg tudtam. Leültem uzsonnázni, közben meg is jött Sören, a múzeum mindenese és kinyitotta. Bejártam mindkét szintet, a ház tele volt fotókkal a város történetéről, régi eszközökkel, hangszerekkel, szánokkal, hintókkal, munkagépekkel és megannyi csemegével.

De a legfontosabb számomra kétség kívül a vasúti részleg volt, paddal, táblával, képekkel, és valódi kocsikkal! Ott állt benn egy hajtány, néhány teherszállító kocsi, valamint egy mozdony egy személyszállító kocsival. Fel is szálltam rájuk, megérintettem, megszagoltam őket. Külön érdekesség volt számomra, hogy ezek valóban azok a darabok, amelyek 1962-ig Robertsfors és Sikea között közlekedtek, a környék első, villamosított, 6 km hosszú szakaszán! Nem rekonstrukciók, hanem egykor napi használatban lévő, sokat látott-hallott kocsik.

És még csak ezután következett ottlétem legfontosabb mozzanata. A régi vasúti pályából a helyiek megőriztek egy 1 km hosszú darabot, amely pont a múzeum mögött fut. Megnéztem a régi kocsiszínt (sajnos csak kívülről, mert be volt zárva), a váltót, a parányi vasúti hidat, majd végigsétáltam a még meglévő vonalon... a sínek között. Nagyon nagy volt! Mindig erre vágytam, hogy elhagyott, használaton kívüli vasúti pályán túrázzak! Hát most megtettem a kezdő lépéseket, bár sosem gondoltam, hogy pont itt hódolhatok majd először ennek a régóta dédelgetett szenvedélyemnek. A síneket elég rendesen benőtte a fű, a bokrok és néhol a fák is, de teljesen végig lehet rajtuk sétálni. Nagyon különös érzés volt, és nagyon sajnáltam, amikor egyszer csak minden jelzés nélkül véget ért. Ott lógott árván a sínpár és nem ment már többé sehova.

Filózgatás közepette elkerekeztem az egyik grill bárba és betoltam egy Skrovmal-t. Ami tulajdonképpen egy dupla húsos, sajtos, fűszeres hamburger, giga adag sültkrumplival és szabadon választott üdítővel, nekem ugye kólával. Aztán, mivel már szorított az idő megindultam Sikea felé, hogy lenyomjam biciklitúrám utolsó, 5 km-es szakaszát. Ott aztán megvártam a buszt, aminek a csomagtartójába ingyen és simán feldobhattam a kerát és hazarobogtam.

A múlt vasárnapi intenzív havazás után végül csak beköszöntött a tavasz. Azért ne gondoljatok nagy dologra, bár érdekes, hogy egyik-napról a másikra hatalmas mennyiségű hónak veszett nyoma. A hőmérséklet pedig már plusz 6-8 fokra is felszaladt! Ennek örömére néhány srác elő is vette a bermuda gatyát és abban flangált a suliban és a youth club-ban.

Az olvadással egy egészen új világ nyílt meg itt előttem. Például csak a héten jöttem rá, hogy Anaset-ben is létezik járda a gyalogosok számára. Csak eddig annyi hó volt az út mentén, hogy nem látszott tőle és mindenki a kocsik között grasszált. A hét folyamán teljesen megváltozott a környezet. Előtűntek a bokrok, a fű, és sajnos egy csomó szemét is. Ez csalódás nekem, hisz Svédországban olyan büszkék a tisztaságra, erre lépten-nyomon kólásdobozokba és cukros-csokis papírokba botlok.

A múlt hetet lényegében folyamatos munkával töltöttük, illetve készültünk egy pénteki bulira, a szomszédos kisváros youth club-jába. Időközben én egy kicsit betegeskedtem is, szerintem még Narvik-ban fáztam meg, a hegyi túrán. Két napig eléggé le voltam esve a lábamról, aztán meg pikkpakk rendbe jöttem.

Kedden este Eva-hoz, a helyi youth leader-hez voltunk hivatalosak. Laza fika, irtó finom sütivel (fahéjas csiga szerűséggel) és temérdek teával. Ott volt Charlotte (Eva kollega- és segítőnője) és a kutyája, Smilla is, akinek szintén ízlett a süti, aztán meg jó sokat ivott. Vizet. Parókákat választottunk és gyakoroltuk a helyi "táncot", amit a gyerekek nagyon szeretnek. Minket, és ezt a táncot szánta Eva meglepetésprodukciónak.

Szerdán meglátogatott minket a helyi tv. Az A-Net Youth Forum közelgő 10 éves szülinapjával kapcsolatban forgattak, és benéztek a youth club-ba is. Munkaimitálás magas fokon, megrendezett jelenetek, és rövid interjúk, amiből végül csak Coralie egy mondata került bele a kész anyagba. Persze azért tök kedvesek és lelkesek voltak, meg velük volt barátunk, Ingvar Andersson is, a helyi, korosodó újságíró is. Nagy dolog ez egy ilyen kis község életében, és az az az igazság, hogy amit az A-Net eddigi működése során véghez vitt, becsületére válna 10 civil szervezetnek is.

Pénteken este Robertsfors-ba mentünk. Anaset-ben minden elképesztően olajozottan működik. 18.45-kor pontban megérkezett a különbusz a helyi gyerekekért és értünk, az 5 önkéntesért. Mi teljes menetfelszerelésben vonultunk a youth club elé, és így érkeztünk meg a Robertsfors-i youth club-ba, ami sokkal nagyobb, mint a mienk, viszont sokkal kevésbé barátságos és családias.

A bulit Eva-ék egyfajta ismerkedési estnek szánták, hiszen jövő évtől megszűnik a felső tagozat Anaset-ben és Robertsfors-ban folytatják majd a tanulmnyaikat a helyi gyerekek. Azért nagy vegyülés nem volt, inkább kisebb-nagyobb csapatokba verődve vonultak a youth club egyik zugából a másikba. Közben folyamatosan bömbölt a zene, mi pedig több alkalommal hangos sípszóval rontottunk a terembe, és Eva-val, Charlotte-tal és jópár Anaset-i tinédzserrel kiegészülve előadtuk táncos produkciónkat. Műsorunkat érdektelenséggel vegyes fintorgással fogadta a nagyérdemű, de mi azért remekül szórakoztunk. Aztán a helyi youth leader örült nekünk egy sort, volt welcome kóla és welcome hot-dog, aztán pedig hiphop táncokat tanulhattak a vállalkozó kedvűek két roppant ügyes fiataltól. Persze, hogy csak csajok vállalkoztak...

Aztán további megmérettetések következtek, például Eva-ék díjjal jutalmazták a legextrémebb frizurával érkező lányt, de verseny zajlott "kin lóg legjobban a gatya" kategóriában is. A környéken ugyanis imádják a totál kitérdesedett mackóalsókat és a félcombig leeresztett, több számmal nagyobb nadrágokat. Fiúk-lányok egyaránt. Az utolsó verseny volt talán a legérdekesebb. Eva és Charlotte 8 nagy üvegbe bekevert különböző gusztustalan dolgokat, többnyire ehető alapanyagokat mixeltek össze, és undorítóan nézett ki mind. Ezekbe a masszákba beletuszkoltak egy-egy Kinder tojás belsőt, a feladat pedig az volt, hogy ki találja meg leggyorsabban az összeset. Versenyen kívül én is beneveztem, hát valóban nagyon bizarr érzés volt bekötött szemmel félkönyékig turkálni az üvegekben, bár én a kóstolásra nem mertem vállalkozni. Az egyik versenyző simán lenyalogatta a kezéről a cuccost. Hű.

Éjfélkor véget ért a móka és tűztünk vissza Anaset-be.

Szombaton a remek idő örömére kirándulni mentünk, együtt öten, az önkéntesek. Azt hiszem a tengerparti túra óta nem is vágtunk neki együtt helyben újabb távnak, bár külön-külön, vagy más helyeken nagyon sokat kirándultunk. Ezúttal ellátogattunk egy közeli tóhoz, ami télen a lékhorgászok paradicsoma, nyáron pedig a fürdőzőké. A stégek mellett van ott egy remek, félig nyitott házikó, körben padokkal, és "tűzhellyel". A francia lányok és Józsi már jártak ott, egy barbacue party erejéig, még márciusban, amikor mi Ankával Lycksele-ben voltunk.

Induláskor annyira szép volt az idő, hogy mi már láttuk magunk előtt a hullámzó vizet, és eljátszottunk a gondolattal, amint cipőnket ledobva, bele-belenyújtogatjuk lábunkat a kellemesen hűs tóba... Hát... odáig, hogy napsütés, okés volt, de amint elértük utunk erdei szakaszát igencsak meglepődtünk. Hó és jég mindenütt, kész életveszély volt a közlekedés, örültünk, hogy nagy nehezen elcsúszkáltunk a tóig, ami ráadásul egyáltalán nem hullámzott, mert totál be volt fagyva... Rövid napfürdőzést követően visszaindultunk, mert alaposan átfáztunk. Na, azért ide beteszek egy bizakodásra okot adó képet.

Én a csinos kempingszékben ülnék, ha épp nem a fotót készíteném Élodie-ról és Ankáról. A táj viszont ismét lenyűgözött, nem lehet elégszer látni a fenyveseket, és a hófödte különös formákat.

Jó itt lenni.

Amikor tavaly decemberben tudomást szereztem a Leonardo programról, és arról, hogy Észak-Svédországban tölthetek el három hónapot egy szakmai gyakorlat keretében, ha mázlim van, rögtön tudtam: elmegyek Kiruna-ba és Narvik-ba. Mázlim volt. Elmentem.

Április 7-én, hétfőn délelőtt indultunk Ankával Anaset-ből. Először egy 3 és fél órás buszozás várt ránk, Burea-n, Skelleftea-n és Pitea-n át Lulea-ba. Az emeletes távolsági buszok errefelé baromi kényelmesek, és fentről nagyon szép a kilátás. A főútvonal lényegében a Botteni-öböl partján halad, de ha a tenger nem is látható igazán, engem ez a temérdek fenyő és a hó még mindig lenyűgöz. Sem aludni, sem olvasni nem tudtam, csak bámultam kifelé. Az utat rengeteg folyó is keresztezi, melyekre a hidakról frankó a kilátás. Az viszont feltűnt, hogy Burea-tól kezdve tele voltak jégtáblával a vizek, onnan északabbra pedig totál be voltak fagyva. Simán snowmobiloztak és sétálgattak rajtuk a helyiek. A buszozást azért is szeretem, mert a pályaudvarok mindig a városok központjában vannak, így egy csomó helyen szét lehet nézni.

Lulea-ban két órát kellett várnunk az átszállásra. A pályaudvarokon remek csomagmegőrző szolgáltatás működik, 15 koronáért az összes pakkunkat be tudtuk dobni, és sétáltunk egy hatamasat a belvárosban. Lulea egyébként egy 70 ezres egyetemi város, ráadásul ottjártamkor tele volt iszonyúan cool egyetemista lányokkal... Plusz graffitik, plakátok mindenfelé. Kimondottan tetszett. Ja és mekdrive is van a városba vezető út mentén. A biznisz, ami behálózza a világot, és engem is, mert szeretem.

Délután 4 körül szálltunk vonatra és megindultunk északra. Az út során érintettük Boden városát, majd Murjek és Nattavaara között átléptük az északi sarkkört! Ennek örömére Anka lezúzott egy kávét, én meg egy kólát snickers-szel. A büfé pont a mi kocsinkban működött, szóval az életmentő italom csak egy karnyújtásnyira volt, és zajlott körülöttünk az élet rendesen. Nattavaara-tól észrevehetően megváltozott a táj. Egyre ritkultak a fák, ami volt, az is elég alacsony, és sokasodtak a száraz magányos bokrok. És elképesztő mennyiségű hó, természetesen. Este fél 9 felé értünk Kiruna-ba, majd egy helyi néni segítségének köszönhetően fél órán belül bejelentkeztünk a hostelünkbe. A hostel a város központjában volt, pont elférünk méretű emeleti szoba, büdös klotyó, necces zuhanyzó, és kurva hangos szomszédok minden irányból, főleg olaszok.

Kiruna egy egészen fiatal város, az 1800-as évek végén alapították, amikor felfedezték itt a világ egyik legnagyobb vasérckészletét. Rövidesen megkezdődött az ipari méretű kitermelés, eleinte csak külszíni fejtéssel, majd a 60-as évektől elindultak a gépek és az emberek a föld alá. A város azért épült fel a bánya köré, hogy otthont biztosítsanak a dolgozóknak. (Ha többre vagy kíváncsi, pöttyints ide.) A tömbházak szögletesek, némelyik erkélyeit úgy alakították ki, hogy a bányaliftet mintázzák, szóval különös, már-már szocreál hangulat árad belőlük. Kiruna egyébként is nagyon komor, bár ezt részben a folyamatos borult égnek is köszönhette, és az sem dobott fel igazán, hogy szinte lehetetlen volt közlekedni a jeges utakon (a járdák nem látszódtak ki a hó alól) és egyáltalán nem lehetett tájékozódni a méteres hókupacoktól, amik időnként nemhogy padokat, táblákat és lépcsőket, de komplett házakat vagy akár benzinkutat is eltakartak. És sehol egy ember, se nappal, se este. Kiruna döglött.

Az első reggelünkön benyomultunk a turistairodába, felszereltük magunkat térképekkel és infokat gyűjtöttünk. Kiruna közelében működik az ESA által üzemeltetett Esrange űrkutató állomás, ahová vezetett túra keretében lehet kijutni. Erre nagyon pályáztam, de mivel egyik nap sem jött össze a minimum létszám, le kellett mondanom róla. A csóka könnyedén csak annyit ajánlott: jöjjek vissza nyáron, akkor nagyobb érdeklődés van az Esrange-re. Rendben. Esrange helyett maradt a bányamúzeum. Feliratkoztunk, de mivel az indulásra délután kettőig várni kellett, nekivágtunk a városnak. Megnéztük Kiruna 100 éves, patinás fatemplomát, a városházát (ami kívülről szintén régi magyar művházakra emlékeztet, bár én nagyon élveztem, belül hatalmas terek vannak benne, ráadásul többször nyert már díjat, a 70-es években például Skandinávia legszebb közösségi épületének választották), és Hjalmar Lundbohm-nak, a város alapítójának, illetve a bánya első vezetőjének a lakóházát, ami szintén múzeumként üzemel, benne a főnök érintetlenül hagyott dolgozószobájával.

Aztán meglehetősen kalandos módon elvergődtünk a város egy távoli szegletébe, hogy megkeressük a számi múzeumot. Már épp kezdtünk lemondani a tervünkről, amikor belebotlottunk egy nejlonszatyros kezű nénibe. Ő volt a múzeum vezetője. Nagy szerencsénk volt, mert a temérdek angol nyelvű anyagnak köszönhetően egy csomó dolgot megtudtunk a számikról, meg kicsit helyére kerültek a dolgok a fejelmben azzal kapcsolatban, hogy mi az, hogy Lappföld, hogy lapp, hogy számi, hogy szápmi. Meg, hogy hogy elbánt a civilizáció ezzel a különleges északi néppel, és hogy milyen szépen elvette a civilizált ember ettől a természeti néptől az életteret, a szokásokat, a kultúrát és a vallást. Búcsúzáskor beszédbe elegyedtünk a nénivel és két cimborájával, egy másik nénivel és egy fickóval, és megtudtuk: ők bizony egytől-egyig tősgyökeres számik. Nagyon boldogok voltak, amikor tudomásukra hoztuk, hogy magyarok vagyunk, rögtön magyar szavakkal kezdtek dobálózni, és a vélt vagy valós közös származásnak, a rokonságnak köszönhetően szépen összespanoskodtunk. Leültettek minket egy nagy asztalhoz, kávé, forró csoki, aprósüti (tehát megint fika), ők számi nyelven beszéltek a kedvünkért, minket pedig magyarul beszéltettek, fülig érő szájak, és egy-egy szép könyv a számikról ajándékba.

Aztán irány a turistairoda, ahol már várt minket a busz, és tűz a bányába.

A túravezető egy vidám, szőke, svéd csaj volt, utitársaink között pedig akadtak Tanzánia-i lányok és fiúk is! Indulás után kb. 5 perccel megérkeztünk a bánya területére, majd egy hirtelen jobb kanyar és bevágtattunk egy szűk ajtón. Rohadt sötét lett és azonnal megindultunk lefelé, 500 méter mélyre. Volt, amikor 60 fokos leejtőn ereszkedtünk. Elképesztő.

Odalent kiszálltunk, védősisakokat és gyors biztonsági útmutatást kaptunk, majd elindultunk, hogy bejárjunk egy 270 négyzetméteres, ma már lezárt területet a mélyben. Először moziba mentünk. Döbbenet, odalenn kiépítettek egy komplett mozitermet, a fal és a plafon viszont csiszolatlan, tisztára mint egy barlangban, vagy hát ugye egy bányában... Rövid film (sok-sok öntömjénezéssel) az LKAB cégről (ők üzemeltetik a bányát, a vasércet szállító céget, a vasutat, és persze ezt a múzeumot is), majd makettek, modellvasutak és interaktív bemutatók a vasérc kitermelésről, a korabeli és a modern munkafolyamatokról. Tök sötét szakasz következett, nagyon bírtam, majd megérkeztünk a gépmúzeumba.

Fúró és markológépek, régi bányavasút, kezelőpultok. Mint a terminátorban.

Aztán eljött a fika ideje, mert ez benne volt az árban. Odalenn egy konyha várt minket, kávé, tea, sütivel. Aztán még egy múzeum, sok-sok fotóval, régi műszerekkel, bánya-telefonközponttal, és a munkásokat a mélybe szállító vasúti kocsikkal, amikbe simán be is szálhattunk. Aztán el kellett indulni, vissza a föld fölé, de én annyira megszerettem odalenn, hogy alig akartam feljönni. Teljesen lenyűgözött.

Másnap délelőtt elkirándultunk Kiruna szélébe, és egy kicsit fel is tudtunk kapaszkodni az egyik hegy oldalába, bár a hó, és a nemlétező turistautak meggátoltak a továbbhaladásban.

Útközben ismét elhagyott bányaépületekre bukkantunk, nagyon félelmetesen néztek ki abban a rohadt hidegben és szélben.

Inkább visszahúztunk a központba és soppingoltunk egyet, főleg számi cuccokban utazó, elég lehúzós turistaboltokban. Azért sikerült egy-két kafa dolgot begyűjtenem, de mivel ezek egy része ajándék lesz, nem árulok el róluk többet. Délután újra buszra szálltunk, és elmentünk Jukkasjarvi-ba, hogy benézzünk Lappföld legöregebb, 400 éves fatemplomába, és a Jéghotelbe.

Hű, gyerekek, a Jéghotel, az nem akármi. Kívülről egy gigantikus igloo-t formáz, belül pedig egy valódi hotelt. Recepció, hall, folyosók és szobák. Minden hóból és jégből.

Az összes szobába benézhettünk, mind egyéni kialakítású. Közel 40 szobrász faragja az ágyakat, a székeket és az egyéb díszítő elemeket, szobrokat minden decemberben.

A Jéghotelben icebar is működik (ahol ugyanúgy bömböl a zene, mint egy hagyományos bárban, csak épp jégbárpultnál lehet jégpohárból jeges röviditalokat kortyolni), illetve a hotel mellett van (egy kurva csúnya) jégtemplom is, ahol simán lehet házasodni, a nászéjszakára pedig rögtön ott egy mínusz 5 fokos szoba (ahol, ha túléled az éjszakát, reggel oklvelet kapsz a teljesítményedről).

Utolsó Kiruna-i estémet egy vacsorával ünnepeltem a hosztel elegáns éttermében. Rénszarvassültet ettem krumplis-sajtos sütivel, halom zöldséggel, öntetekkel, áfonyával. Mindehhez alapból járt 4 fajta helyi édes kenyér (persze, hogy vajjal együtt), amiből én kettőt választottam, és legurítottam hozzá egy bazi nagy kólát.

Április 10-én, csütörtökön iszonyú korán keltünk, mert lelépés előtt még ki kellett porszívózni a szobát, és el kellett érnünk a 7.35-ös vonatot. Szakadó hóban estünk be az állomásra, ahol könnyen megtaláltuk a Narvik-ba tartó egyetlen benn parkoló szerelvényt. Kényelem, kevés utas, bár, kávé, kóla, még tovább északra és még tovább fogyatkozó növényzet. Bő másfél óra után már Norvégiában voltunk, bár sem határátkelő, sem útlevél ellenőrzés nem volt. Én csak onnan jöttem rá, hogy már átértünk, hogy a mobilszolgáltatóm sms-ben figyelmeztetett az otthonitól eltérő percdíjakra és hogy befutottunk az első olyan állomásra, aminek áthúzott o betű volt a nevében. És egyszer csak elkezdtem nem hinni a szememnek: olyan panoráma tárult elém, hogy hihetetlen, felfoghatatlan, leírhatatlan. Csupasz, hófödte csúcsok, semmi növényzet, csak itt-ott kikandikáló fű-szerűség, és víz! Mélykék, hullámzó víz! Vadregényes, tákolmány-hatású alagutakkal tarkított utunkat tovább fűszerezte, hogy egyszer csak megálltunk, majd elmagyarázta nekünk a kaller, hogy rossz vágányra tereltek minket tévedésből, és vissza kell tolatnunk a legközelebbi állomásra. Gond egy szálse, ebből a látványból simán jöhetett a repeta!

Délelőtt fél 11 tájban futottunk be az észak-norvégiai Narvik városának parányi állomására. 2407 km-re az északi sarktól. Átszabtunk a főutcán és bejelentkeztünk a hosztelbe. Első meglepetés: 100 korona engedmény a hosztel tagsági kártyánkra. Második meglepetés: a hosztel a Victoria hotel ötödik emeletén található, ami egy tágas erkélyes szobát jelentett, hegyekre néző erkéllyel. Harmadik meglepetés: az árban benne volt a reggeli (de erről kicsit később).

Lecuccolás, turistairoda, térkép, infok, szokásos. A hadi múzeummal kezdtünk, ami tele volt második világháborús fegyverekkel, műszerekkel, ruházatokkal (mind eredeti), makettekkel és fényképekkel. Elég megrázó volt, különösen a kórházi részleg, de a dolog igazi pikantériája az a közel 30 fő katonai egyenruhás hallgató volt, akik épp valami fejtágításra érkeztek a múzeumba.

Aztán át a városon keresztül-kasul, és le a tengerhez. Narvik olyan, mint egy üdülőövezet. 18 ezren lakják, gyakorlatilag bűnözés nincs, senki nem zárja az ajtókat, és kegyetlen barátságos hangulata van. A belváros forglama és forgataga igazi nagyvárosokat idéz, bár az autósok itt elképesztően udvariasak: messziről kiszúrják a gyalogost, lassítanak, megállnak, megvárják, amíg eléred a zebrát, és átengednek. Két utcával arrébb pedig már az öbölre néző kertesházak, bringázó srácok, precíz kertek és csönd. Ja, és azt el is felejtettem, hogy Narvik-ban elképesztően jó idő volt! Amióta kinn vagyok aznap volt először tavasz. Rügyező fák, hó sehol, a víz pedig hullámzott, jégdarad a láthatáron sem volt. Bár a víz Narvik-nál sosem fagy be, a Golf-áramlat jótékony hatásának köszönhetően.

A víz közelében megnéztünk egy közel 5000 éves sziklarajzot, ami egy szarvast ábrázol. Aztán csak néztünk ki a fejünkből a mólón állva. A mólóra én többször visszatértem ottlétünkkor, mert annyira magával ragadott a látvány. Évek óta szerettem volna eljutni Narvik-ba, erre egyszer csak ott találtam magam. Haza érkeztem.

Aztán lebonyolítottunk egy laza tengerparti túrát, majd járódtunk egy nagyot a városban. Este visszatértem a mólóra, ahol meditáltam egy hatalmasat egy kövön üldögélve. Remek volt.

Másnap reggel reggeli. A harmadik meglepetés. Hm. Kaviár, lazac. Írd és mondd. Hosztel árban, engedménnyel! Plusz még grillezett virsli és bacon, többféle felvágott, sima és köris rénszarvas, saláták, zöldségek, húsok, öntetek, gyümölcs, ropogós héjú, friss, magos kenyér, 100%-os narancslé, jeges víz, earl grey tea, vajak, sajtok, jamek. Felfoghatatlan.

Aztán nekimentünk a hegynek. Az út első szakaszában szét is váltunk Ankával, mert mindkettőnknek megvan a maga tempója, amit nem tudunk, de nem is akarunk összeegyeztetni. Nagyon jó egyébként Ankával kirándulni, mert elképesztően demokratikus a hangulat. Mindkettőnk fejében határozott elképzelés van arról, hogy mit akarunk csinálni, és azt meg is csináljuk. Közben aztán összefutottunk párszor, de délelőtt szinte egyedül lehettem a hegyen, sehol senki.

A lenyűgöző látvány mellett sajna azt is be kellett látnom, hogy kevés a kondi egy ekkora hegyi túrához, de 700 méterig csak felmentem. Ahogy haladtam felfelé, egyre nagyobb szeletét vehettem szemügyre Narvik-nak, és nem győztem töltekezni az élménnyel.

Feljutottam egy étteremhez, ami zárva volt, én viszont kiültem ebédelni a teraszra, majd tovább mentem, végül egy hatalmas szikladarabnál állapodtam meg, amin elüldögéltem vagy fél órát. Napsütés, a fejemen zene. Egy óra körül indultam vissza, lassan, komótosan, sokat pihenve és nézelődve. Minden percét élvezni akartam ennek a nem mindennapi túrának. Aztán felmentem még egy szép helyre, ahonnan egészen más perspektívából vehettem szemügyre a várost, fotóztam, mint az őrült, majd késő délután visszatértem a hosztelbe.

Este beneveztem egy vacsorára. A hosztellel átellenben volt egy étterem, ahol helyi halkülönlegességet, norway haddock-ot fogyasztottam, de azt már le sem írom, hogy mit ittam hozzá, mert úgyis tudjátok.

Kaja után irány a vízpart. Lementem a tengerhez, egészen közel a vízhez, kezet fogtam vele párszor. Aztán elüldögéltem egy padon, majd pedig a kedvenc mólómról megnéztem a naplementét. Még a zenét is kikapcsoltam a fejemen, mert a vizet akartam hallani, és a sirályokat.

Én ilyet eddig még csak filmen láttam. Nem akarok itt érzelgősködni, de valóban csodálatos élmény volt. Ha nem fázok át teljesen a szélben, még most is ott üldögélnék azon a nagy kövön, és figyelném a tájat.

Aztán szép lassan hazasétáltam, beugrottam egy későig nyitva tartó boltba, nagyot járódtam, megnéztem a pétek esti életet Narvik-ban, hát mit mondjak, jó érzés volt ott lenni, részese lenni.

Másnap, szombaton nagyon korán keltem, ismét beugrottam az ebédlőbe egy laza reggelire, majd húztam kifelé. Tettem egy nagy sétát Narvik egy olyan részébe, ahol a megelőző két napon még nem jártam (megnéztem a rekonstruált régi postát, Narvik legrégebbi épületét, a kikötőt, és egy kicsit félreesőbb városrészt), majd még egyszer utoljára lementem a mólóra, a kövekhez. Egy utolsó fél órás meditáció, és vissza a hosztelbe, cuccok a nyakamba, kijelentkezés, és irány a vasútállomás.

11-kor indult a vonatunk, újra keresztül a megunhatatlan tájakon. Röpke 7 és fél óra, és újra Lulea-ban találtuk magunkat. Átszállás a buszra, ahol grátiszba szabad volt az emelet első 4 ülése... Nagyon ritkán lehet elcsípni ezt a helyet, hisz mindenki ott akar utazni, és nekünk pont most sikerült! Naplemente a panoráma ablakon át. 3 és fél óra szunnyadás. Este 11-kor már Anaset-ben.

Vasárnap újra és idén már sokadszorra bekösznött a tél. Akkorra hó esett, hogy kész. De nekem mindegy volt. Gondolatban még Narvik-ban jártam és a mólón üldögéltem. És közbe kétszer lementem mosni, mert monden létező holmim elhasználtam. Meg kétszer ki is teregettem.

Szerdán félidőhöz ért a Leonardo program. Az ünnepi hét első fele mégis csendesebbre sikerült, mert Élodie, Colarie és Józsi EVS on-arrival tréningre utaztak Stockholm-ba. 4 nap, tizenegynéhány Svédországban önkénteskedő fiatal, jó kaja, pöpec programok. Mi, Ankával a Saxnas utáni hétvégét és a hétfő-keddet folyamatos munkával töltöttük, és elszeparált privát irodánk mélyén sikeresen befejeztük a fotóarchívumot. 452 CD lemez. Tokkal és már csak nyomtatásra váró borítókkal. Nem volt egyszerű menet, de a jobbnál-jobb zenék átsegítettek minket a legmélyebb pontokon is. A selector természetesen én voltam... A szerda nyugis volt, óralátogatásra mentem ismét a suliba, lógtam a youth club-ban, kóla+csoki, este pedig gigantikus adag ünnepi bolognai-t készítettem.

A hét második felében - a youth leader, Eva segítségével - berendeztük új irodánkat a youth club egyik szegletében, én ezért cserébe polcokat fúrtam fel a falra, amiket Eva azonnal birtokba is vett. Az új zug nagyon tetszik, egyébként is csípem a youth club-ot, de így most még több időt tölthetek benn. Pont jókor, épp nagy esemény történt ugyanis: hatalmas pakk koton érkezett a gyerekeknek. Egy országos egészségvédelmi program keretében kapta a suli és a youth club, és fillérekért vehetnek belőle a diákok. Ők irtó módon megörültek neki, azonnal őrült vásárlásba kezdtek és lufikat fújtak belőle. Cél szentesíti az eszközt. Rövid időre felcsaptam koton-árusnak, 2 koronáért kínáltam a portékát. Egyébként itt mi sem természetesebb ennél, abszolút nem érezték kellemetlenül magukat a gyerekek, csak jöttek sorban lányok-fiúk vegyesen: kérek hármat, kettőt, kéket, sárgát. Sőt Eva szinte felelősségre vonta azt, aki nem vett. Sőt, Tori - a szemem láttára - egyenesen leteremtette 14 év körüli fiú unokáját, hogy tessék azonnal venni belőle, és irány haza gyakorolni, mert mit szól majd a kislány, ha élesben bénázik. Vicces szitu volt, de azt hiszem mégis hatékonyabb módja ez a megelőzésnek és a felvilágosításnak, mint ami otthon megy. Ezzel zárul is az "Orvos válaszol" rovatom.

Péntek este Ankával meglestük az Umea-i éjszakát. A legendás Umea-i hc banda egykori dobosának, David Sandström-nek az új bandája játszott a Scharinska villan nevű helyen. Íme:

8 körül értünk be a városba, és ellátogattunk a Hamnmagasinet-be meginni egy teát. Hát épp zártak, szóval tea nem lett belőle, csak egy-egy grátisz csoki, és egy felfoghatatlan találkozás. Összeakadtunk egy kolozsvári lánnyal, Erikával, aki ott él 5 éve, és gyakorlatilag azóta nem beszélt magyarul, se magyarokkal, se másokkal. Ő a Hamnmagasinet mellett lakik, egy 5 szobás, tágas, gyönyörű albérletben, amit egy 50-es éveiben járó, kőbuzi egyetemi oktatóval oszt meg. Szóval Erika meginvitált minket magához, és amíg elkészült, hatalmas adag japán teát fogyasztottam, és közben néztem kifelé a városra, a folyóra és a hídra, egy elképesztő méretű ablakon át. Pöpec. Aztán start. Beugrottunk két pub-ba, és felszedtük a haverjait, köztük Palloma a spanyol egyetemista lány és Stefan a chilei dobos-ütőhangszeres. Jöttek még velünk csomóan, de nem volt már mindenki egészen fitt, szóval az összes nevet nem fogom felsorolni. A Scharinska villan egy régi rózsaszín ház, a város közepén, kicsit egyetemi klub hangulattal. Én Michaelnek, az egyik "főnökömnek" köszönhetően már egy ideje kontaktolok David-del, aki baromi rendes volt, mert felírt a vendéglistára. Elképesztő. A helyen volt kulturált biztonsági személyzet, drága ruhatár, tiszta klotyó, vegyes társaság (16 körüli plaza-emostól az 50 körüli ősmetálosig) és az tetszett nagyon, hogy simán lehetett bolyongani az egykori patinás villa tágas szobáiban: az egyik volt a söntés, legbelül pedig a kicsi koncertterem. 11 felé kezdett a vendégzenekar, a Tor och Erik, ami egy duó volt, egy csóka gitáron és éneken, egy pedig minimál dobon és néha minimál gitáron.

Kb. ilyen protest song-okat adtak elő, nem volt nagy zúzda, az biztos. Viszont a ráadás érdekesre sikerült: egyik volt a Jesus gonna be here Tom Waits-től, a másik meg a Perfect Day Lou Reed-től. Mindkettő svédül! Utánuk jött a fő attrakció, David bandája, a David Sandström Overdrive. Ez a koncert volt az új lemezük bemutatója, amit én természetesen az első sorból figyeltem.

David kénytelen volt szakítani a dobokkal, bő 10 éve, a Refused szétesése után, mert tönkrementek a csuklói. Így azóta gitározik és énekel, számokat ír, fura szakállt visel, és kiköltözött a városból, egy egészen kicsi faluba, Anaset szomszédságába. Zeneileg homlokegyenest mást csinál, mint a Refused, és a keményvonalasok biztos fintorognak is, mert elment némileg könnyedebb irányba. Ettól függetlenül zúztak rendesen, a dobos kimondottan jó volt.

Melodikus, ám gyakran punkos húzású gitárzenét játszanak, frankó refrénekkel, sok-sok bólogatással. David nagyon élvezte a szitut, pózolt, viccelődött, ám végig nagyon szerényen. A közönség elég szoftos volt, egy helyi őrültet leszámítva. Ő, miután sikeresen helyet fúrt magának az első sorban, laza mozdulattal átesett a színpadot védő korláton. Majd rövidesen magához tért, feltámolygott a színpadra és megpróbált énekelni. Engem különösebben nem zavart, leszámítva, hogy a bukfenc közben kishíján pofán rúgott engem és Ankát. Aztán levitték a színpadról, a koncert után pedig szépen kikísérte az egyik szekuritis.

David-ék koncertje után volt még egy órás buli a helyen, egészen korrekt zenével. Mi barátkoztunk helyi fejekkel, többek között megismertük a gitáros lányt és a tesóját, illetve végre személyesen is beszélhettem David-del. Baromi rendes volt, a kezembe nyomott 2 cd-t, hogy ez is grátisz még pluszba. Azóta meghallgattam: elég jó lemezek! Aztán lassan elvegyült a tengernyi haverja között, és én egy kicsit csalódottan konstatáltam, hogy a dicső straigth edge már a múlté. David csak nevet rajta, ma már a sört szereti. Egyébként egy Umea-i gyerek felvilágosított, hogy a straight edge kiment a divatból a Refused feloszlásával együtt, a mai srácok és csajok már szeszelnek keményen. Hm.

Fura, de Umea-ban minden klub és kocsma éjjel 2-kor bezár. Erika azonban nagyon a gondunkat viselte, és elcitált minket egy házibuliba, egy korrekt kis csapattal:

Ő Erika, a pepita sállal a nyakában, mellette dobos Stefan, Palloma, egy nagyon részeg matematikus hallgató, takarásban egy másik Stefan és Anka. Az itt nem látható Stefan megtekinthető ezen a képen:

Na, hát ő volt a házigazda. Karaoke partit rendezett szúk 30 négyzetméteren reggel fél 4-kor. Főleg a nagyon részeg matematikus hallgató énekelt, hú, az a gyerek egy pszichopata, egészen biztos vagyok benne. Ült a kisszobában, olvasta a monitorrol a szöveget és minden dallamtól mentesen kántálta a zene ritmusára a szöveget... Órákon át! Nagyon súlyos volt.

Reggel 5 körül Erika visszavitt minket a városba egy taxival, a buszállomásra. Tök rendes volt. Aztán Ankával felpattantunk az első buszra, és hazatértünk. Megérte, sokszorosan!

Tegnap este meg vacsorára vártuk szakács Roger barátunkat (akit a youth exchange alkalmával ismertünk meg) és barátnőjét. Fél öt felé kezdtünk főzni Élodie-val és Coralie-val, majd később csatlakozott Anka és Józsi is.

Rogerék nagyon nagy fejek, tök jó volt újra találkozni velük. Roger május 1-jén nyitja meg új vendéglőjét Robertsfors-ban, amit értelemszerűen meg fogunk látogatni. Jókat sztorizgattunk, multikulti ezerrel, hús, rizs, párolt zöldség, kóla, bor, szeszmentes sör, cookie és jégkrém. Pazar.

Így sikerült a felező-hét. Soha rosszabbat! Ma viszont pakolás volt, illetve a menetrendek és az időjárásjelentés sokadszori csekkolása. Ugyanis: holnap indulunk Ankával a nagy északi túránkra A következő állomás Kiruna és Narvik.

A húsvéti szünetben Saxnas-ba utaztunk, együtt öten, a teljes önkéntes kompánia. Reggel fél hatos kelés, nagy pakkok és könnyed mínusz húsz.

Saxnas a norvég határ közelében a hegyek között fekvő egészen kicsi település, mintegy 350-400 km-re Anaset-től nyugatra, észak-nyugatra. 100% Lappland! Busszal nyomtuk le a távot, Umea-n, Asele-n és Vilhelmina-n át, három átszállással.

A buszok errefelé nagyon kényelmesek, az egyik szakszon ráadásul alkalmam nyílt a felső szint első sorában utazni, ami nagyon crazy volt. Az út olyan szinten volt megfagyva, hogy kész, és közben szakadt a hó vagy a havas eső. Az utolsó szakaszon pedig csak mi öten vettük igénybe a tömegközlekedést, rajtunk kívül senki nem volt a Saxnas-ba tartó úgy 40 fős buszon.

Saxnas-ban a Kultsjö Garden nevű hostelben laktunk. A szobák nem voltak túlságosan tágasak, de a személyzet, a tulaj csóka és a talán felesége nagyon rendesek voltak. Én nagyon megszerettem a hostelt, jól berendezkedtem, mosogattam, takarítottam, belaktam minden zugát. A legfrankóbb a terasz volt, pontosabban az erkély. Tök hideg volt, mégsem fáztunk, mert egész ottlétünk alatt tűzött a nap a tiszta égen. Ezt kihasználva gyakran ki is vonultam, teázni vagy olvasni aktuális kedvenc könyvemet, a Tunguzkai tűzgömböt. A hostelben működött egy étterem is, én két este is bevállaltam a svédasztalos formában működő pizza büfét. Ez abból áll, hogy befizetsz egy fix összeget, majd annyi és annyiféle pizzát tolsz, amennyit csak akarsz. Ettem banános-chilis, ananászos-olivabogyós-sokás, kagylós-garnélás és jávorszarvasos-helyisárgagombás pizzát is. Hozzá finom helyi csalamádéféleség járt, azt is gyűrtem, mert nagyon csípem! A lakomát stílszerűen kólával vezettem le. A legkeményebb az volt az étteremben, hogy minden este ugyanaz az REM best of szólt... Mondjuk passzolt a hely hangulatához, és végülis az REM nem rossz zenekar, de a végére azért kezdtük unni.

A táj elképesztő volt, így túráztunk is, ki kevesebbet, ki többet. Colarie például sokat, Anka pedig elképesztően sokat. Mi Józsival megfontoltabban, kényelmesebben küldtük, vigyázva a napi limit szinten tartására. Az egyik nap azért mi is bevállaltunk egy nagyobb utat, lekirándultunk a Saxnas-tól 6 km-re található Trappstegforsen nevű lépcsőzetes vízeséséhez. Ez állítólag Svédország egyik legérdekesebb és leghíresebb vízesése, és nagy szerencsénk volt, mert nem volt teljesen befagyva, de a hó és jégfoltokkal most még érdekesebben nézett ki.

Egy híd fut felette, annak a korlátjára le is tudtunk ülni a hatalmas hótömegnek köszönhetően. Elképesztően nyugis volt nézni ezt a hangos vízesést, és olyan hideg volt a partján, hogy majd beszrtnk. A Saxnas-ban töltött napok alatt többször úgy elfagyott a kezem, hogy alig bírtam fotózni. A kesztyűm meg olyan vastag, hogy abban nem bírom kezelni a gépet. A vízesést elhagyva még tovább mentünk pár km-t, egészen egy hatalmas befagyott tóig és a körülötte húzódó hegyláncolatig. Egyébként a környéken rengeteg tó van, és mind be volt fagyva, így éppen behavazott mezőnek is gondolhatod. De nem. Ezek hatalmas vizek.

Délutánonként Józsival sziesztáztunk, ami főleg alfa állapotból és olvasásból állt. Vacsora előtt, kora este én tettem még egy-egy sétát, és kigyönyörködtem-kifilóztam magamat. Általában zenét is vittem magammal, soundtrack-et a havas hegycsúcsokhoz és a snowmobile-nyomos hófödte tavakhoz. Napnyugtával azonban kénytelenek voltunk visszavonulni a hostel-be, mert irtó hideg lett.

Az estéket beszélgetéssel és főként kártyázással töltöttük. A francia csajok tanítottak nekünk egy-két új játékot és azokat gyúrtuk rendületlenül. Én általában vesztettem, dehát ugye a részvétel a fontos.

Az utolsó éjszakán pedig valami egészen különös és megdöbbentő történt. Lélekben már pakoltunk és a hazaútra készülődtünk, és nekiálltunk egy utolsó nagy kártyacsatának a hostel hall-jában. Egyszer csak betoppan a tulaj nőci és nyugodtan megkérdezi: "Láttatok már északi fényt?" "Nem, miért?" "Csak mert most láthattok." Eszünket vesztve rohantunk ki az utcára, rá a befagyott tóra, és alig hittünk a szemünknek... A ház felett és a hegycsúcsok vonalán megláttuk a zöldes-kékes, íves alakban hömpölygő sarki fényt! Aztán egy idő után alábbhagyott és visszatértünk a házba, majd mindenki lefeküdt aludni. Engem azonban nem hagyott nyugodni a dolog. Felöltöztem és kimentem a teraszra, hátha történik még valami. És... hát történt! Olyan intenzív sarki fényjelenséget csodálhattam másfél órán keresztül, hogy végem volt! Közben Legendary Pink Dots és Red Snapper lemezeket hallgattam, totál megfagytam, a nyakam kitekeredett és elgémberedett, de megérte. Komolyan tátva maradt a szám. Ilyen különös, ijesztő és ámulatba ejtő természeti jelenséget még sosem láttam. Másnap megtudtam a tulaj arctól, hogy különösen szerencsés vagyok, hisz ilyen teljes valójában csak nagy ritkán nyílik alkalom az északi fény megtapasztalására. Pont megfelelő volt az időjárás és a felhőzet ahhoz, hogy az egész égboltot beterítő, szellemként suhanó fényfoltokat szemügyre vehessem. Lényegében ezért jöttem, de mindeddig nem voltam benne biztos, hogy látni fogom. Mostmár láttam. Ezzel aludtam el, lehet, hogy ezzel is álmodtam.

A hazautunk majdnem meghiúsult, mert kiderült, hogy kinézett buszunk mégsem jön. A Saxnasgarden hotel portásnője hívott nekünk egy ingyenes "mentőtaxit", irtó segítőkészek és rendesek errefelé az emberek. A srác 120 km/órás átlagtempóval vitt át minket egy kocsival Stalonba, így alkalmunk volt részt venni a Saxnas-Stalon téli rally-n. Közben még felhívta a Stalon-ban várakozó buszsofőrt, hogy várjon meg bennünket, mert nincs több busz, és pár hülye turista szeretne még aznap visszajutni Umea-ba... Ő meg is várt, a többi utas pedig türelemmel vette tudomásul a tényeket. Senki sem fintorgott, se nem morgott. Megvártak és hazavittek. Minden jó, ha jó a vége.